Vállad a vállam nyomja, mégis felemelsz (2021)

 

Ez az kollaboráció, két különálló munka következménye: George Roast sorozata, a „Kis dzseki egy ember számára”, a lejárt, sötét szobai papír látens képeit tárja fel, minimális szín- és forma-kompozíciókba rendezve. A második feljebb említett munkám, amelyet a Tetris inspirált, a játékmenetet metaforaként használva, a Covid-19 és a karantén fizikai és érzelmi hatására. Miközben saját munkánkon párhuzamosan dolgoztunk, kezdtük észrevenni a projektek közötti hasonlóságot, és megfigyeltük, hogy egyre inkább megtalálják a közös pontot esztétikai összetételükben.

 

A „Vállad a vállam nyomja, mégis felemelsz” röviddel azután készült, hogy átköltöztettük életünket és gyakorlatunkat Magyarországra, ami az egymásrautaltság új aspektusait hozta magával. Számomra ez volt az otthon, de George számára messze volt, nemcsak a távolság, hanem a kommunikációs és nyelvi nehézségek miatt is. Játékosan szemléltük ezt a különbséget, az érzelmi támogatást és az egymásra helyezett teher eloszlását. Összehasonlítottuk adottságainkat, az élet által előírt arányainkat, majd különböző módszereket találtunk olyan, testünkkel formázott pozíciókra, melyek egymásba illenek, mégis nyomást gyakorolnak egymásra. Ez egy absztrakt felfogása tehernek és felelősségnek, amelyet egymásra fejtünk ki. Kapcsolatunk, mint egy önmagát fenntartó szerkezet, erőfeszítést, és állandó alkalmazkodást igényel az egyensúly fenntartása érdekében. A kompozíciók által egyértelművé válhat, hogy az összes egység szerves része az egésznek. A kép részekre bontásával, a szerkezet szét is eshet, egyensúlyából ki is billenhet. A sötétszobás fotópapírok véletlenszerű hibái egy-egy lelkiállapotot is tükrözhetnek.